XXI. Miértek…

Felült és hátra nézett. Egy derengő alak állt mögötte, aki a falu felöl jött. A lány pillanatok alatt talpon volt és az árnyék felé szaladt. Mikor a közelébe ért, akkor sem lassított, csak szorosan magához ölelte az érkezőt.

-          Óvatlan vagy! – szólalt meg az.

-          Csak elgondolkodtam.

-          Ha úgy akarnám már halott lennél, ugye tudod?

-          Jó, csak sok mindent át kellett gondolnom. Beszéltem Kikyouval és olyan dolgokat láttam, amiket képtelen vagyok kiverni a fejemből.

-          Értem! Amúgy remélem jól vagy.

-          Igen, már jól! Jut eszembe! – kapott a fejéhez a lány – Köszönöm hogy visszahoztál az életbe!

-          Nem én tettem. – fordult el a démon, és elindul arra a helyre ahol még nem régen Mido ült.

-          Tessék? – kérdezte a lány és utána lépett.

-          Nem láttam a küldötteket, aztán a Tenseiga lüktetni kezdett, amitől visszatért a szívverésed. Én nem csináltam semmit.

-          Értem. Illetve nem, de ez már mindegy.

-          Ez a kard, nagyon akar tőled valamit. – nézett Sessh a nőre, de szemében valami ismeretlen szomorúság csillogott – Még apám sem tudta ilyen dolgokra használni! Ilyen erőket megmozgatni!

-          Sesshoumaru! –emelte fel a hangját Midayoi.

-          Most meg mi van?

-          Az hogy nagyon buta vagy, már de ne haragudj!

-          Hogy mi? – húzta fel a szemöldökét a szellem.

-          A Tenseiga nem tőlem lett erős. Attól hogy megmentetted azokat az embereket a faluban. És egy élő démon vagy ember ellen továbbra sem hiszem, hogy sok haszna lenne, de Suikotsu és Jakotsou halottak.

-          Na és?

-          Komolyan nem érted? Amikor megölted vele Kagevarát, akkor is ezt az erőt használtad! Ez nem e világi kard! Olyan dimenziókat ér el, hogy mi képtelenek vagyunk felfogni a hatalmát!

-          Én mindig is értéktelennek tartottam. Talán csak akkor nem, amikor megvédett Inuyasha Szélbordájától. – sóhajtott a démon és leült a fűbe.

-          Fáj igaz? – bújt a férfihoz Mido.

-          Mire gondolsz? – ölelte át ő is a lányt.

-          Hogy apátok őrá hagyta a Tessaigát.

-          Már túl léptem rajta, amúgy sem vagyok képes használni. Csak tudnám mért nem? – szorult ökölbe a démon keze.

-          Még mindig nem tudod? – nézett a szomorú szemekbe a lány.

Sesshoumaru viszonozta a tekintetét, de nem szólalt meg.

-          Apátok csodálatos démon lehetett, olyan, aki átlátta a jövőt. Te akkor más voltál, kegyetlen és érzéketlen. Ugye?

-          Igen. Arra kellettek volna az Agyarak, hogy végig járjam a hódítás ösvényét. Akkor beszéltem vele utoljára.

-          Sejtettem. Uralkodni akartál a kardok segítségével.

-          Igen. Túl akartam szárnyalni őt. Hatalomra vágytam. De ő csak azt kérdezte, hogy van-e valami, amit meg akarok védeni. Nem értettem, akkor hogy ez hogyan került a beszélgetésünkben. Azt feleltem neki, hogy nekem nincsen szükségem ilyen kicsinyes dolgokra, és erővel akartam elvenni a Tessaigát és a So’ungat, de ő nem küzdött meg velem. Elment Izayoiért és Inuyasháért. Akkor este meghalt.

-          Sajnálom.

-          Nincs értelme, ő választotta ezt az utat. Aztán a szolgái eljutatták hozzám a Tenseigát mint örökségem. És én a kardok nélkül jártam végig az ösvényt. 

-          Aztán ráleltél a Tessaigára, és Inuyashával harcoltatok érte. A kard őt választotta, és ő levágta a jobb karod, igaz?

-          Igen! Azóta küzdök vele, hogy enyém, lehessen apám agyara. Dühít, hogy egy félszellem kezében van, aki még csak rendesen használni sem tudja.

-          Sesshoumaru! Tudod, szerintem ez neked ne fájjon!

-          Ugyan már, hogy gondolod? – kérdezte mérgesen a démon.

-          Apátok két okból hagyta az öcsédre a kardját. Az egyik a Tetsusaiga erejének titkában rejlik. Csak a halandók védelmében lehet használni, azért Inuyashát választotta akkor a kard, mert ő Kagomét akarta megvédeni vele. Másrészt, te hatalmas és erős vagy e nélkül is, apátok féltette tőled Inuyashát és mivel ő félig emberi származása miatt, kötődni fog a halandókhoz, sőt könnyebben szerelembe eshet, ráhagyta azt a kardot, amivel ölni lehet, valaki életéért. Te azért kaptad a Tenseigát, hogy védve legyél az ellen, ha esetleg Inuyasha a védelmed átütné, és hogy a kard emberséget adjon neked.

-          Honnan veszed ezeket? – kérdezte a démon, hitetlenkedéssel és indulattal a hangjában. Elkapta a lány karját, és mag felé fordította, csak kicsit túl nagy hévvel.

-          Kagome elmesélt mindent, ami a sírban és későbbiekben köztetek történt, és még a vak is látja az összefüggéseket! – rántotta ki a karját Mido mérgesen. A szellem ujjainak nyomai megmaradtak a fehér kis karon.

-          És ettől nekem mi lesz jobb? – kérdezte mérgesen Sessh és felkelt majd csak jó pár méterrel arrébb állt meg.

Láthatóan bántotta a téma. A lelke mélyén ő is érezte, hogy magában kellene keresnie a hibát. De túl büszke volt ehhez. Fájtak neki a lány szavai, pedig tudta hogy Midayoi nem akarta bántani. „Van valami, amit meg akarsz védeni?” – vízhangzott a fejében a lassan száz éve felett kérdés. Kezdte megérteni, az apját. Érzete hogy valami olyan dolog történt az életében, ami sok mindenre fényt derít majd. Midayoi némán a férfi után lépett, szó nélkül eléje állt és átölelte. Szorosan, karjait annak nyaka köré fonta.  Sesshoumaru meglepődött a nem várt reakción aztán ő is magához ölelte a lányt. Mido halkan megszólalt:

-          Ugye tudod, hogy már te is érdemes vagy apád örökségére! – nézett a férfi gyönyörű szemeibe.

-          Te úgy gondolod?

-          Biztos vagyok benne! – súgta vissza a lány, majd lábujjhegyre állt és megcsókolta a szellemet. – Elvégre azt mondtad megvédesz mindentől, és én halandó vagyok!

Sesshoumaru meglepetten viszonozta a csókot. Aztán Mido a földre döntötte a szellemet, és mosolyogva hajolt fölé. Csak némán nézték egymást a nyirkos füvön fekve. Aztán mind a ketten a csillagos égre tekintettek, majd kis idő múlva újra a másik tekintetét keresték. A lány hozzásimult a démonhoz. Sesshoumaru lágyan megcsókolta. Aztán a lágy csókok egyre erősebbek és határozottabbak lettek. Teljesen elmerültek érzelmeikben, nem törődve semmi veszéllyel, ami a szabad ég alatt fenyegeti őket. Mikor Mido újra szóhoz jutott, már a démon ölében ült, szemből. Sesshoumaru hanyatt feküdt és a nőt figyelte. Egyik kezét felemelte és végig simított egy hosszú fekete hajtincset, ami a lány válla felett, a mellein keresztül előröl a derekáig leért. Aztán újra őt figyelte.

-          Megváltoztál. – mondta kis idő múlva.

-          Tudom! – válaszolta a lány, majd egyik kezével kilazította a kimonója felsőjét, úgy hogy az, a bal válláról lecsúszott és látni engedte a finom hófehér bőrt.

Mido lehunyta a szemét, mintha szégyellné magát, és még lejebb tolta a ruhát. A derekán a szalag kilazult és elcsúszott, a lány felsőtestét lassan már semmi sem takarta. A démon némán feküdt, csak egy pillanatra villantak meg meglepetten sárga szemei. Nem engedte, hogy a lány tovább vetkőzzön. A hátára fordította és így ő került felülre. Értetlenül nézte a fátyolosan csillogó barna szempárt.

-          Midayoi? Mit akarsz? – kérdezte halkan, de nem bírta ki, hogy ne fejezze be, amit a lány elkezdett.

Az egyre lejjebb sikló felső alól kibukkant a törékeny hófehér test, a lány szégyenlősen húzta össze magát, és csak nézte a szellemet. Sessh keze végig vándorolt a lány meztelen felsőtestén, majd szorosan magához ölelte. Nagy sokára válaszolt csak.

-          Nem akarom, hogy ugyan az legyen a sorsom, mint a Kikyounak. Kagome az életet választotta. Én nem tehetem, és bele fogok kerülni az ékkő gonoszságába. Tudom. De nem akarom, hogy úgy keljen meghalnom, hogy a halálom pillanatában bánnom kelljen, hogy valamit nem tettem, meg amíg éltem…

Sesshoumaru némán nézte a remegő kis női testet, és szomorú mosoly suhant át az arcán. Szemei elidőztek a fénylő csodálatos hajzuhatagon, ami a lány körül az egész földet betakarta. Belenézett azokba a tüzes barna szemekbe, majd a le a kecses nyakon keresztül a telt, formás mellekre, a vékony derékra és ismét a lány szemét nézte. Próbálta megfejteni annak gondolatait. Aztán a hátára fordult és magához húzta a lányt. A felsőt fél kézzel visszahúzta a törékeny kis vállakra. Majd még a prémet is rá terítette. Szorosan átölelte és közben a lány hátát simogatta.

-          Sesshoumaru! – suttogta Midayoi.

-          Ne beszélj bolondságokat, amíg élek nem engedem, hogy bajod essen! Nem fogsz úgy járni, mint az a halott miko.

-          De én…

-          Cssss! – hallgattatta el a démon. – Nekem nem ilyen okból kellesz!

-          Sesshoumaru, de én, hát nem érted? – Mido rettentően rosszul érezte magát, olyan volt mintha a férfi visszautasította volna.

-          Midayoi! – simogatta tovább a lány hátát – Hát nem érted, nekem nem csak a tested kell! Azt akarom, hogy azért legyél velem, mert a szíved valóban azt akarja!

-          Sesshou-maru… - suttogta a lány, és szorosan a démonhoz bújt, majd könnyes szemmel folytatta. – De én szeretlek! Veled akarok lenni!

-          Én is, de most nyugodj meg! Nem tudom mi történt Kikyou és közted, de valami megváltozott benned!

-          Láttam az egész életét! És félek, mert engem senki nem készít fel erre az útra, ő is elbukott pedig saját maga választotta.

-          Nyugodj meg végre! Velem maradsz örökre, lezárjuk ezt az egész Narakus ékköves dolgot! – hajolt a lány arcához Sesshoumaru, de a következő másodpercben már rémülten a levegőbe szagolt – Ez nem igaz…! – csúszott ki a száján, de a következő pillanatban már a lánnyal a karjában jó 3 méterre volt attól a helytől ahol az előbb még feküdtek.

A következő pillanatban már egy füstölgő kráter volt csak azon a helyen. A 7 zsoldos maradéka akcióba lépett. A gomolygó füstfelhőből előtűnt a 3 alak. Jakotsou, Renkotsou és még egy ember.

- Szóval te lennél Sesshoumaru, Inuyasha bátyja? Démon létedre halandó nőkkel vagy. Szánalmas. – szólalt meg az idegen.