XXXIII. A Kelet legendája

Késő délután Ayuni ébresztgette.

-          Mido! Keljél fel! A nagyúr küldött, mert beszélni szeretne veled!

-          Ugyan mi a fenének? – nyögte a lány és felült.

-          Hát, az asztalához kellett terítenem a te helyedet is, biztos mondani akar valamit!

-          Mért még este is bulizni akar? – kérdezte nyűgösen a lány.

Legnagyobb meglepetésére azonban kinyílt az ajtaja és az emlegetett Itshiri-sama állt benne. Ayuni meglepetten borult térdre ura előtt, Mido viszont nem erőltette túl magát, csak egy rövidet biccentett.

-          Remélem nem zavarlak? – kérdezte udvariasan a férfi.

-          Nem, egyáltalán Uram! – válaszolta vontatottan a lány.

-          Csak meg akartalak kérni, hogy vegyél részt az ünnepi lakomán. Természetesen magam mellé terítettem neked, ahogy rangodhoz illik!

-          Hogy mondta, Uram? – lepődött meg Mido két elfojtott ásítás között.

-          Édesanyám, mesélte, ki vagy, ha te magad el is titkoltad eddig előlem! A Kelet hercegnőjének jobb elbánásban kéne részesülnie! – csóválta a fejét a fiatalúr.

-          De kérem, én nem vagyok hercegnő! – tiltakozott kétségbe esetten a lány, ám a férfi nem figyelt rá.

-          Kérlek ezt a ruhát, viseld, ajándékba adom! – azzal újabb ruhakölteményt adott a lánynak, sarkon fordult és az ajtóból nézett csak vissza egy szelíd mosollyal – Remélem, számíthatok rád!

-          Persze! – nyökögte Mido és hatalmasat sóhajtott.

Közben Ayuni nyújtózkodva kelt fel a földről, majd értetlenül Midora nézett:

-          Miről beszéltetek?

-          Ha én azt tudnám!

-          De Mido-sama, illetve Mido!

-          Ezek azt hiszik én, vagyok Kelet Úrnője! – fakadt ki a lány kétségbe esetten.

Ayuni, mélyet sóhajtott, majd lehuppant a lány mellé, és álmodozva bámulta a plafont miközben egyik tincsét sodorgatta két ujja között.

-          A mesés Kelet Hercegnője! Erről álmodik minden kislány! – sóhajtott nagyot és tovább mesélt – Még mielőtt az istenek megzabolázták volna erejüket, közvetlen azután hogy a Föld kiemelkedett a Káoszból már létezett a 3 nagy birodalom. A Dél Tartomány, az istenek birodalma, mielőtt felköltöztek volna a hegyekbe. A Nyugat, a legerősebb démon vezetése alatt, nemzedékeken át a kutyaszellemeké. És hát a hősi Kelet! Halandók uralkodtak ott, abban a zavaros és ősi időkben! Mindig a legokosabb és erősebb vezette őket, és békében éltek a fejedelmek, hercegek, földesurak egymás mellett. A királyok mindig mikok gyermekei voltak, így vérszerinti maradt az öröklés. Aztán jött a káosz kiújulása. A nagy démon háború.

-          Miről mesélsz, Ayuni? Kérlek, folytasd! – sürgette az álmodozva lelassult mondatokat Midayoi.

-          Jött a káosz, az utolsó nagy háború. Nyugatról indult, de lassan már az isteneket is bele keverték, így hát a halandók sem maradhattak ki belőle. Az istenek a mennyekbe, a földbe, a vízbe és az álatokba költöztek, miután megcsappant erejük és a démonok győzelmet arattak felettük, így a déli birodalom halandók kezébe került, de a szellemek is küzdöttek érte. Aztán a Kelet is kihalt. A mikok és démonok közt háború dúlt, míg nem az emberek megelégelték és mindkét fél ellen fellázadtak. Először viszály tört ki, belső háború, úgy mondja a krónika. Végül külső ellenség rohant le őket. Egy hihetetlenül erős szellem-macskatörzs, akik átvették az irányítást. Az utolsó örökösük, aki megpróbált tenni valamit egy csodálatos papnő volt, egy legendás papnő… - suttogta a lány.

-          Midoriko! – tört ki Mido szájából a csilingelő név.

-          Igen Midoriko! De még gyermek volt, amikor a démonok kiirtották az uralkodóházat, ő pedig szamurájnak állt. Nem volt más esélye, a felkelőkhöz csatlakozott, habár már az emberek elvesztették minden uradalmukat, ettől a csapástól, a Kelet bukásától újra összekovácsolódtak. Megindult a hadjárat, új fényes és erős uralkodói házak tűntek fel, hercegek, nagybirtokosok emelkedtek ki, mígnem eljutott az idő fonala napjainkig. Közben Midoriko eltűnt, de azt rebesgetik, vissza fog térni. A Kelet hős Uralkodónője, a legendás papnő örököse! Ő nem tudta életében visszaszerezni a területeit, pedig annyit harcolt a démonokkal szemben, halandó társai oldalán. Most minden békés és nyugodt látszatra. Ha az emberek közti belső viszályokat leszámítjuk.

-          De mi lett a Nyugati birodalommal? – kérdezte izgatottan Midayoi.

-          Hát a Nyugatot is elérte a pusztulás. Lassan 100 éve a Nagy Kutyaszellem meghalt, örökösei pedig nem követték a trónon. Így az is a feledésbe veszett… Már csak legenda… És most mi itt élünk, háborúk és hatalomra törő démonok között… - zárta le a tündérmesét Ayuni.

-          Hogy mondtad! – Mido olyant kiáltott hogy még a tükör is bele rezdült a szobában.

-          Mit úrnőm? – kérdezte rémülten a szolgálólány.

-          Azt hogy Midoriko a Kelet úrnője, és hogy a Nagy Kutyaszellem 100 éve meghalt? – Mido agyában zavarodottan kergették egymást a gondolatok. „Ha ez igaz, akkor én, én Midoriko reinkarnációja tényleg hercegnő vagyok, és Sesshoumaru? Igen, hiszen ő a Nagy Kutyaszellem, Inu no Taisho legidősebb fia! Szóval akkor ő, ő meg a Nyugat jogos ura!

-          A legendára gondolsz Mido? – kérdezte Ayuni.

-          Mire?

-          A legenda, hogy visszatérnek az uralkodók és helyre áll a rend! Egy erős papnő fog közénk jönni, kinek ereiben szellemvér keveredik majd, Midoriko jogos örököse, aki kiemeli a világot a káoszból, rendet tesz az emberek között, és elhozza a virágzó békét. De a legenda szerint, egyedül erre nem lesz képes. Addig, amíg igaz szerelme be nem teljesedik, ereje lepecsételve marad. – bólogatott komolyan a lányka.

-          Ez nem lehet igaz! – nyöszörögte Mido fojtott hangon és csak a padlót tudta bámulni, majd mikor Ayuni indulni akarta újra megszólalt – És a Nyugat?

-          A Nyugat? Azt nem tudhatom. Amíg az örökös rendet nem tesz addig ott háború és viszály lesz. De nem reménykedik senki sokban, elvégre egy pusztító démon lesz az örökös. A Nagy Kutyaszellem bölcs és okos volt, de róla is azt beszélik vérszomjas volt ifjú korában. Nem tudom Úrnőm! De egyet tudok, a Kelet Úrnőjét én pont olyannak képzelném el, mint amilyen te vagy! De most engedelmeddel! – mosolygott a lány és kihátrált a szobából.

-          Kérlek! Erről a beszélgetésről ne tudjon senki más! És Ayuni! Kérlek, szerezz nekem egy térképet! – kiáltott a távozó tanonc után. 

Aztán Mido egyedül maradt gondolataival. Gépiesen mozogni kezdett a teste, amiből lassú és vontatott öltözködés lett. A ruhakötegről kiderült hogy egy szűkre szabott rózsaszín kimonót rejt, amihez aranyszín köpeny is tartozott. Mido kibontotta fekete kócos fürtjeit, és a tükörbe meredve fésülte őket. Közben magához beszélt: Igen Midayoi! Most úgy nézel ki, mint egy feudális hercegnő! Drága ruhák, csillogó ékszerek, minden olyan. De vajon tényleg az vagy-e? Kelet úrnője? Midoriko örököse vagy úgy néz ki Miko vagy az tény. Van benned démon vér bőven, főleg hogy most még Sesshoumaru is hozzá járult. De hercegnő lennél? Azt sem tudod ki vagy, így semmire sem mész! Többet kell megtudnod! Na, meg az a jóslat! – beszélgetett csendesen a tükörképével – Az igaz szerelem meg hogy elhozom a békét? De hogyan ha csak az én tartományom lesz csendes? Belső viszály nem lesz, de kívülről? Ez így nem az igazi! Elhozom a békét, a beteljesült szerelemmel! Ez mit jelenthet? Beteljesült szerelem? Béke? – ízlelgette Mido a szavakat, majd a tükörképére meredt.

Fenséges és gyönyörű volt, olyan, mint egy hercegnőé. Aztán a medál megcsillant a mécsesek fényében, Mido késztetést érzett hogy megérintse. Ám ahogy ujjai hozzáértek egy furcsa elhatározás gyökerezett meg a szívében. Felállt, hátradobta hosszú haját és elszántan nézett a csillogó barna szemekbe: - - Tudom, mit kell tennem! Először is összegyűjtöm a Shikon szilánkokat! Aztán megfejtem ezt a rejt és követem az utamat! Midoriko ezt tenné! 

Mido elindult az ajtó felé és nagy lendülettel rántotta ki azt, majd a folyósóra lépett. Ott éppen Konchjuval futott össze. A két lány együtt indultak el az ünnepély fényei felé. Ahogy a tornácon sétáltak, a kapu felöl a kora téli este homályában mozgolódást, láttak. 9 szerzetes lépkedett kettes oszlopban kifelé, élükön vezetőjükkel. A lányok végignézték, ahogy távoznak majd Mido megköszörülte a torkát és megszólalt:

-          Ezeknek nem fűlik a foguk a lakomához? – kérdezte.

-          Na de Midayoi! – szörnyedt el a lány – Hogy beszélhetsz így szentéletű papokról?

-          Én meg papnő vagyok, ha nem is szent életű! – kacsintott a megbotránkozott lányra Mido – Csak én vállalom hogy ember vagyok, és nem vetem meg az örömöket. De az ő bajuk!

-          Mido, ők fontos küldetésben mennek el!

-          Tényleg és mi lenne az? – kíváncsiskodott a lány.

-          Már napok óta egy nagyon erős és gonosz szellem ólálkodik a palota körül, sőt minduntalan megostromolja az akadályt!

-          Aha. Szóval kicsalogatja őket. Ennyi eszük van, hogy kimennek! – vonta meg a vállát a lány, ám hírtelen rádöbbent a felismerés – Ha csak… - suttogta.

-          Mi ha csak úrnőm? – kérdezte Konchju miközben tovább haladtak.

-          Bízz bennem! Konchju, kérlek mindenképpen 9 előtt, mentsél ki engem onnan! – mutatott az előttük levő ajtóra – És ha elmentem, kérlek, semmiképpen ne engedd az Úrnőt vagy a fiatalurat a mi épületünk felé!

-          Nem értelek! – csóválta a fejét a lány.

-          Nem kell! Csak ígérd meg!

-          Ha úgy akarod! – bólintott Konchju és széttárta Mido előtt a kétszárnyú ajtót.

Midayoi igazi hercegnőhöz méltóan vonult be, odabent Ayuni fogadta, aki a helyéhez vezette. A főasztalnál, közvetlen Itshiri nagyúr mellett, az Úrnővel szemben kapott helyet. Miután leült egyből bele is veszett a sok finom ételbe, érthető hiszen két hétig nem evett egy falatot sem, csak a Sesshoumaru véréből átkerülő tápanyagok éltették a testét. Most viszont úgy nézett ki mindent be akart pótolni. Csak ment az agyára, hogy ha az Úr ivott egy pohárka szakét, az egész asztal felkelt és ők is ittak, egyel. Így Mido az 5dik pohár után felettébb rosszul kezdte érezni magát, és az evés helyett már inkább csak nézelődött, erősen koncentrálva, hogy ne imbolyogjon a világ.

A teremben a katonák céltáblát állítottak fel, és azon versenyeztek, hogy a padlóra húzott egyre távolodó vonalakról ki találja el a cél közepét. Ha Európában lettek volna, akár középkori lovagi játékoknak is lehetett volna nevezni ezt. A főasztal vendégei és a fiatalúr élvezték a bemutatót, csak Mido húzta el a száját minden egyes balfácán katona lövése után. Fintorogva szemlélte az ügyetlen íjászokat, és néha már nem tudta sírjon-e vagy nevesen, amikor egyiknek végre sikerült eltalálnia a pirossal jelzett középső rész szélét. Észre sem vette, hogy Itshiri-sama közben őt figyeli, és furcsállva nézi a lány grimaszait.

- Midayoi-sama! – szólította meg a lányt.

- Igen! – rémült meg Mido.

- Látom, nem tetszik a katonáim teljesítménye!

- Nem arról van szó uram! – szabadkozott zavartan a lány.

- Persze, értem én. – bólogatott a fiatal örökös - Örülnék, ha mesélnél magadról!

- Nincs mit mesélnem Uram! Csak egy átlagos lány vagyok.

- Ne mondj ilyeneket! – mosolygott a férfi – Kelet hercegnője nem egy átlagos lány! És ha jól tudom nem is átlagosan, kerültél ide!

- Csak utaztam a környéken és a társaimat meg engem megtámadott egy rengeteg szellemet számláló horda. Aztán elszakadtunk egymástól, és én itt tértem magamhoz.

- Értem! Csoda hogy túlélted azokat a súlyos sebeket!

- Elég erős a szervezetem Uram! – mosolygott a lány.

- És a családoddal mi van? Szüleid, testvéreid vannak-e?

- Édesanyám és nagyanyám nevelt, van egy féltestvér húgom. Most is éppen rokonoktól igyekeztünk hazafelé.

- Sajnálom a társaid! Bizonyára nem volt szerencséjük. De te nagyon szép vagy, és a szerencse is kedvel!

- Most szerencsém volt, legközelebb lehet nem lesz az!

- Kérdezhetnék még valamit? – kezdte a fiatalúr.

- Persze.

- Hogy-hogy nem ismered a családod múltját?

- De hát ismerem!

- Akkor mért vagy meglepve a Keleti uralkodásod miatt?

- Mert erről nem beszéltek még nekem…

- Pedig egy hercegnőt gyermekkorától fogva nevelni kell! – sóhajtott Itshiri nagyúr.

- Ezt meg hogy érti?

- Hát az uralkodásra, a harcra, a hatalom megtartására, a viselkedésre. No meg persze már gyermekkorban ki szokás választani a férjet mellé.

- Persze, majd ha Naraku török hastáncosnő lesz… - dünnyögte Mido az orra alatt.

- Hogy mondtad? – lepődött meg Itshiri-sama.

- Semmi, csak ezek mind felesleges procedúrák. Harcolni tudok, jobban, mint némely férfi, ambícióim vannak, és édesanyámék tudják, hogy engem nem tudnának kényszerházasságba erőltetni. Nincs szükségem férje, ahhoz hogy az álmaim megvalósítsam.

- Szóval még heves vagy, igen ez a fiatalsággal jár. – mosolygott a vendéglátó.

- Kétkedik a szavaimban nagyuram? – kérdezett vissza szűkre húzott szemekkel a lány.

- Az túlzás, de a szavaid is azok Midayoi-sama! Még hogy jobban harcolsz férfiaknál? Meg hogy férj nélkül is elég erős vagy… Fiatal és gyönyörű nő vagy, de még nem vagy elég bölcs…

- Vagy csak nagyuram nem ismer eléggé. Bizonyosságot akar? – kérdezte egyre ingerültebben a lány.

A férfi a gyengepontján áskálódott, ugyan is gyűlölte, ha azért mert nőnek született alsóbb rendűnek nézik. És hát valljuk be a feudális középkori japánban ez bevett szokás. 

- Ugyan, Midayoi! Én nem akarom megsérteni! Csak nézzük azt ahogy idekerült!

- Egy sebesült barátomat védtem a démonoktól, akik sokkal többen voltak, erőm elfogyott, mint bármely más embernek, nyílvesszőim kifogytak. Csak a gondviselésnek köszönhetem hogy élek – na meg a drága Sesshoumarunak! – gondolat Mido – és hogy ide hozott a sorsom. Túlerő ellen nem szégyen a vereség!

- Még is ide került! Kérem, bízzon kicsit jobban a katonákban, és férfiakban! Elvégre amióta itt van ők, védenek meg téged a támadásoktól.

- Hálás is vagyok! – heveskedett a lány – De erre csak azért volt szükség, mert sebesült voltam. Most már bátran fel tudnám venni bármelyikükkel a versenyt.

- Ugyan Midayoi! Ön egy szép hajadon nő, ne beszéljen így erős katonaemberekről, főleg miután segítettek neked!

- Uram, a Teklemiratot teszem rá, hogy a legtávolabbi pontról – mutatott az íjászok felé a lány – tökéletesen a cél közepébe lövöm a vesszőt, ami eddig az embereinek nem sikerült!

- Nagyon bízhatsz magadban, ha az örökséged zálogát teszed meg tétnek. De lássuk! – emelkedett fel a fiatalúr.

A teremben mindenki őket nézte. Midayoi levetette a szép aranyszínű köntöst, és a felé nyújtott tegezből kihúzott egy vesszőt, majd elvette az íjat is. Itshiri nagyúrral az oldalán a legtávolabbi lövő helyhez sétált. A vessző tollas végét a húrra illesztette, majd könnyed mozdulattal kifeszítette a hosszú íjat. A termen halk morajlás futott végig.

- Nagyuram. Én soha nem mondtam, hogy hajadon vagyok. És kelet Úrnőjének tudnia kell harcolni, ahogy ön mondta! – mosolygott a lány.

Egy pillanatnyi célzás után elengedte a húrt és a vessző süvöltve szállt a cél felé, ahol annak teljesen a közepébe fúródott. Mido csak azon imádkozott, nehogy tisztító veszővé alakuljon útközben. De szerencséjére ez nem történt meg.

-          Gratulálok Midayoi-sama! Úgy néz ki a szerencse ismét segített magának! De eddig azt sem említette, hogy férjezett, és így kíváncsi lettem, ki az érdemelt férfi, aki nőjének tudhatja Kelet hercegnőjét! – mosolygott szenvtelenül a fiatalúr.

-          Úgy gondolja szerencse? – hánytak szikrát a lány szemei.

Villámgyors mozdulattal, kikapott egy veszőt a mellettük álló katona tegezéből. Aztán a még mindig mosolygó fiatalúrra nézett, mélyen a férfi szemébe. Közben felajzotta az íjat, és oda sem fordulva ellőtte. A vessző, amit most kilőtt tökéletesen a másik mellé fúródott.

-          Nem rossz. De térjünk vissza a beszélgetéshez. Most már bebizonyította, hogy megfelelő hercegnő és uralkodó lehet magából! – sétált vissza az asztal mellé Itshiri-sama.

-          Én nem azt akartam bizonyítani! – ült le a lány is – Csupán annyit hogy nem minden nő védtelen.

-          De most már meséljen arról, aki önt védi! Akkor, ha jól értettem férjnél van, Midayoi-sama.

-          Mondhatjuk úgy is! De én fáradt vagyok, majd holnap beszélgetünk! – próbált indulni a lány, mert nem szívesen akart össze-vissza hazudozni Sesshoumaruról, ráadásul az is elég volt hogy kinevezte férjének a nagy szellemet, úgyhogy inkább szökni próbált a kérdések elől.

-          Ugyan, még csak este 8 múlott. Maradjál még! – fogta meg a lány kezét a nagyúr.

-          Nem, sajnálom, a sérüléseim még nem gyógyultak meg, de sietnem kell a gyógyulással. Itt az ideje a pihenésnek! – vigyorgott idétlenül a lány.

-          De hát még csak alig ettél, maradj még! Mesélj még nekem! – erősködött a férfi.

-          Talán majd holnap. Elnézést. Fel kell épülnöm!

-          Mért, hiszen ráérsz nálam pihenni!

-          Nem, hamarosan értem jönnek. Már biztosan kiderítették, hogy itt vagyok!

-          Értem. Még valami mielőtt mész! Melyik területen uralkodik a férjed? – szólt a távozni készülő lány után Itshiri-sama.

Mido már pont iszkolt volna ki az ajtón, amikor a kérdés megállította. Lázasan gondolkodni kezdett. „Erre mit mondjon? Mondja a Nyugatot, amiben nem is biztos vagy egyszerűen mondja, azt hogy közrendű? Juj, ha ezt Sesshoumaru hallaná, ő közrendű? Na, ebből mi lesz? – gondolat a lány és mosolyogva nagyon halkan csak annyit felelt vissza:

-          Azt hosszú lenne felsorolni! – azzal gyorsan behúzta maga mögött az ajtót.

Gyors léptekkel elhagyta ezt az épületszárnyat, és csak már a saját ajtaja előtt állt meg. Hátát a falnak támasztotta és a csillagokat bámulta a hideg, sötét téli égen. Mélyeket szívott a friss, fagyos levegőből, majd behunyta a szemét. Jól esett neki a hűvös. Aztán halk lépteket hallott és a hang irányába nézett. Ayuni és Konchju volt az. Az egyik lány kancsót és tálakat, a másik egy nagy mappát cipelt.

-          Tessék Midayoi-sama! Ahogy kérted! – mosolygott Ayuni.

-          Köszönöm lányok. De mondtam már, hogy ne úrnőzzetek!

-          Csak hát, furcsa. – szabadkozott a lány.

-          Igen. És Mido, te mire készülsz ezekkel? – nézett körbe Konchju miután már mind hárman a szobában álltak.

-          Csak nézelődök! Lányok, egyetek! – mutatott a tálakra.

-          De Mido, ezeket az urak asztaláról hoztuk, a nevedben.

-          Tudom, és én nektek adom! Gyerünk, mire vártok?

-          Köszönjük! – mosolygott össze a két lány.

Mido felpiszkálta a kandalló parazsát, és befűtött. Viasz mécsest gyújtott és a térképek mellé telepedett. A lányok pennát és tintát is hoztak. Mido óvatosan tanulmányozta a térképeket, és próbálta összevetni a fejében a modernkori japán térképével. Aztán fél órás szemmeresztgetés után már jól kiigazodott rajta. A lányok miután ettek, és ittak, megmutatták neki, most hol van. A Hakureizan volt helyét, és Mido szépen lassan eljutott arra a vidékre, a Medveszurdok környékére ahol az átjárója lehetett. Aztán megtalálta Kalde anyó faluját is az óriási lapokon térdelve. Közben csendesen beszélgettek, és Mido elmondta, mire készül:

-          Figyeljetek! Szeretném tudni nyugat és kelet határait. Ha meg tudjátok mutatni!

-          Persze! – mosolygott Ayuni és végighúzta mutató ujját a térképen.

-          Értem. És a Dél?

-          Az ott van! – mutatta Konchju.

-          Lányok, de mi van azokkal a nagy területekkel, amik sehova nem tartoznak.

-          Hát azok nem hódoltak be senkinek. Önállóak, mint amilyen ez a palota is.

-          Szóval akkor nem az egész sziget van felosztva 3 részre?

-          Nem Mido, de jó lenne, ha valaki egyesítené végleg a törzseket.

-          Igen, nem lennének háborúk! Az emberek nem ölnék egymást!

-          Hát, csak ki képes ilyesmire? – kérdezte Midayoi együtt érzően.

-          Azt sajnos nem tudjuk!

-          Lányok, mennyi lehet az idő? – kérdezte hírtelen Mido.

-          Nem tudom. Talán este 9 múlt. – húzta meg a vállát Ayuni.

-          Akkor nekem van egy kis dolgom! De el ne áruljatok! – mosolygott Mido ravaszul.

A lányok bólogattak, és némán figyelték Midayoit. A nő leült elővette a medált a nyakából és imára emelte egyik kezét. A kő vörösen kezdett világítani és valami láthatatlan, kézzel meg nem fogható remegés futott végig a palotán.

- Mit csináltál? – kérdezték a lányok izgatottan.

- Vendéget hívtam.

- Tessék?

- Kicsit megbontottam a palota védő akadályát. Még jó hogy a szerzetesek elmentek!

- Mido, megőrültél? De így nem véd minket semmi! – rémült meg a két lány.

- Nyugalom! Visszaállítom! Csak pár perc.

Aztán eltelt negyed óra. Majd lassan fél óra is. A három lány egyre álmosabb lett, és kezdték felettébb unni a várakozást. Főleg Konchju és Ayuni, mivel azt sem tudták mire várnak. Már lassan elaludtak, amikor is Mido szemei felpattantak szendergéséből. Megérezte, amit már régóta várt. Hírtelen kelt fel és elhúzta az ajtót. Kint fuvallat támad a lányok, követték, ki a hidegbe.

-          Mido ez mi? – kérdezte Ayuni, mert valami furcsa érzés fogta el.

-          Egy hatalmas démoni aura! – mosolygott a kérdezett.

A szél tovább erősödött, és a távolból, a domb aljából, túl a városka védfalain, az erdőből, kutyacsaholás hallatszott. Aztán egy távoli vonyítás, majd mintha az aura finomodott volna.

- Mit csinálsz? Hallod? – kérdezték a lányok félve, remegve, ahogy a hideg erő körbeölelte a testüket.

- Nincsen semmi baj! Megtesztek nekem egy nagy szívességet?

- Attól függ mi az! – suttogták vacogva.

- Ha bármi baj lenne, egyből szóltok, és megpróbáljátok megakadályozni, hogy valaki hozzám akarjon jönni az este folyamán!

- Meg tesszük, amit tudunk, de mért, Mido?

- Figyeljetek lányok! Könyörgöm, ne sikítsatok! – kapta a fejét az ég felé Midayoi.