5. A kastély (16)

Mido futott ameddig csak bírta. Aztán a kútig jutott. Először haza akart menni. Aztán már azt sem. Csak leült a kút szélére és sírva fakadt. Nem mintha ettől jobb lett volna, vagy bármi megváltozna. Majd lassan ráesteledett. Egész nap nem evett, nem ivott, ráadásul már fázott is. Rá kellett jönnie akárhogy is húzza az időt vissza kell térnie a faluba. Fél úton Kosimoval találkozott. A cica már mindenhol kereste gazdáját. Dorombolva ugrott a lány vállára, majd a könnyek nyomát kezdte szaglászni, miközben bajuszkájával megcsiklandozta a lány arcát.

-          Ne mond, tudom, mire gondolsz. – sóhajtott mélyet Mido – Nagy vagyok már a síráshoz. Csak annyira nehéz, elviselni a tudatot. És főleg hogy nem mondta el.

A cica dorombolva a lány nyakához dörgölőzködött, majd leugrott és átváltozott. Hívón nézett Midora.

- Kosi, mit akarsz? Száljak fel? – kérdezte bizonytalanul Midayoi.

Kosimo bíztatóan morgott, mire a lány felszállt a hátára. Macska neki futott, majd felemelkedtek. Pár percig repültek, amikor is Kosimo ereszkedni kezdett és egy nagyon ismerős helyen szállt le. Kis meleg vizű tó, a parton sziklák. A fű hosszúszálú és élénkzöld a kora tavasz ellenére.

Mido meglepetten lépett le a smaragd szín fűbe, és csak elhomályosult pillantásokkal tudott körbe nézni. A ködlő tekintete egy idő után kitisztult, és egy furcsa látomás jelent meg a szeme előtt.

A tó közepén mintha ezüstös derengéssel két alak állt volna. Egy férfi és egy nő. A férfi démon; erős, és csodálatos. A nő zavarban volt, és nagyon oda volt a férfiért. Szorosan ölelik egymást. Mido sűrűn pislogni kezdett, mire a látomás semmivé foszlott.

- Kosimo! Mért hoztál ide? Mért kell, most ezt látom? – fakadt ki sírva újra Mido.

A macska halkan morogva csak a távolba nézett. A lány ismét követte a cica tekinteté és akarata ellenére újabb látomás rajzolódott ki a szeme előtt. Az előbbi nő és férfi a fűben fekszenek, szenvedélyesen csókolóznak.

- Kosi, ne, könyörgöm! Ezt te csinálod? – zokogta a lány.

A látomás megszűnt de újabb jött a helyére. A nő békésen alszik a férfi karjaiban egy nagy fa alatt, aztán ismét a szokásos páros egy vadregényes kis forrás mellett, újabb képváltás.

- Kosimo, fejezd be! Hallod! Elég, nem bírom! – sikította térdre rogyva Mido.

De a képek tovább pörögtek, már Harano palotájában vannak. Az első igazi együtt töltött éjszaka, férfi szemi csillognak és a lány fülébe súgja: Szeretlek. A hang visszhangzik a zokogó Mido fejében. Aztán már egy másik éjszaka, ugyan ott. A nő és a férfi egy kádban ülnek. A nő a férfi, erős vállára hajtja a fejét, a de nem ő beszél: „Mido! Én azon az éjszakán azt mondtam, hogy szertelek. És azt hiszem ez soha nem fog megváltozni!”

A lány zokogása abba maradt. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Csak némán bámult maga elé, és Sesshoumaru mondatát ismételgette. A nő könnyektől csillogó szemekkel felnézett, egyenesen a macska szép zöld szemeibe. Az mintha csak bíztatóan dorombolt volna.

- Kosimo, ezt te csináltad? – kérdezte.

Kosimo csak lehajtotta nagy fejét és Midohoz simult. A lány átölelte a nagymacska nyakát és tovább beszélt.

-          Nem tudom, hogyan tudtad előhozni ezeket, az emlékeimet. Viszont egyben biztos vagyok. Midoriko küldött, hogy velem legyél? Igaz? Hogy segíts, ha szükségem van rá?

Kosimo persze nem válaszolt csak kedveskedve dorombolt, ami ebben a formájában inkább morgásra hasonlított, majd elfeküdt a selymes fűben és hagyta, hogy a lány hozzá bújjon.

-          Te voltál vele is, igaz? Kirara pedig a lányod, jól gondolom?

A cica nagy piros nyelvével megnyalta a lány arcát, hogy letörölje a könnyeket és okos szemével igenlően pislogott.

- Bárcsak tudnál mesélni nekem róla. – sóhajtotta Mido – De köszönöm, hogy elhoztál ide. Most már tudom, mit akartál mutatatni. Ne adjam fel igaz?

Kosimo felállt, majd várta, hogy a lány újra felszálljon.

-          Most hova viszel, nem arra van a falu! – kérdezte a lány, miközben erősen kapaszkodott.

A nagymacska szélsebesen futott a csillagos égen, a tovatűnő bárányfelhők között. Sokáig utaztak, és Mido lassan elszenderedett. Kosimo lassított nehogy leessen a lány. Aztán még éjfél sem múlott el, mikor elérték utazásuk célját. Kosimo halkan morogni kezdett, mire Mido felébredt. Először nem tudta hol van, vagy hogyan került ide. Alatta hegyek álltak, hosszú tömött sorban. A hegyeken túl, valami furcsa építmény. Néhol mintha világítana. Talán egy kastély, vagy valami vár.

- Kosimo menj közelebb, nem látom jól! – kérte a cicát, de az nem indult el.

- Mit akarsz? – kérdezte.

A macska leszállt a földre és megállt a lány előtt, aki csak kérdőn nézett rá.

- Mért hoztál ide? És mit kellene most csinálnom? – kérdezte újra Mido.

Kosimo pislogott párat, majd felragyogott és kis cicává változott, aztán ismét vissza.

-          Azt akarod, hogy váltsak alakot? – kapott a homlokához a lány és teljesítette a macska kérését.

Kosimo így újra a hátára vette és repülni kezdett vele a fura sötét folt felé. Mikor közelebb értek, a lány már tisztán ki tudta venni mit lát. Egy kastélyt egy hatalmas és a csillagfényben gyönyörű kastélyt. Az épület együttes magas kőfallal volt körül véve, a falon belül sok-sok apró ház. Mido először nem is értette, mit talál furcsának ebben a városban, aztán orrát erős szagok csapták meg és elképedve bámult az alattuk elterülő földekre.

-          Kosimo, itt csak démonok élnek! – suttogta.

A macska bólintott. Szóval ezért kellett neki is alakot váltania. De még mindig nem értette, mért hozta ide őt a macska. Kosimo újra suhanni kezdett, majd a kastély felett állt csak meg. A hatalmas kőépületnek sok nagy üveges ablaka volt. Némelyiken fényszűrődött ki. Kosimo ide is, oda is bekukkantott és szimatolt. Aztán megtalálta, amit keres egy alsóbb félig nyitott ablak mögött. Odabent nagy antik gyertyatartó pislákolt, a gyertyák rajta már éppen elaludni készültek. A lány szemének először meg kellett szoknia a fényt, azután tudott csak körbe nézni. Egy elég nagy szobát látott, aminek falai körben szekrényekkel voltak tele, a szekrényeken pedig könyvek és hatalmas stócban papírok állt. A helységben volt egy nagy, tölgyfából faragott íróasztal is, mögötte egy kényelmesnek tűnő székkel. És csak ekkor vette észre, minek is került ide. A széken a férfi ült. Vagy inkább az íróasztalra dőlve aludt. Midonak fél pillanat is elég volt hogy megismerje az alakot, és ahogy a légáramlás az illető finom illatát hozzá sodorta.

- Sesshoumaru! – suttogta.

Kosimo helyeslően morgott. Mido nem tudta eldönteni mit csináljon. Vajon bemásszon az ablakon és felébressze a férfit, vagy lépjen le, mielőtt bajba kerülne. Kérdőn vakargatta meg cicája nyakát, a macska válaszképpen az ablak felé tekintett. Mido pedig óvatosan kinyitotta azt és bemászott rajta. A lelke mélyén nagy gondban volt, hiszen tudta, Sesshoumaru szinte soha nem alszik olyan mélyen, hogy csak így be lehessen osonni hozzá. Szóval biztosan fel fog ébredni. De ha nem akarja felébreszteni, akkor mért jött ide. Egyáltalán mit keres itt?

Aztán legnagyobb sajnálatára nem ő döntötte el, mit csináljon. Az ablak előtt lebegő Kosimot úgy néz ki, kiszúrta a palotaőrség és fújták is a riadót.

-          Hogy a fene esne beléjük! Kosimo, gyere be! – suttogta a lány, habár a nagy hangzavarra, biztosan felébred Sesshoumaru is.

A cica fellángolt és kicsiny mivoltában beugrott az ablakon. Mido gyorsan becsukta azt de, még tisztán hallotta lentről:

- Riadó! A nagyúr dolgozó szobájában vannak!

Sesshoumaru bágyadtan nyitotta ki a szemét, és teljesen értetlenül bámult az előtte kínosan vigyorgó démonnőre. A folyosóról az ajtón keresztül, rohanó léptek zaja hallatszott. A lány egy mozdulattal ott volt, és rázárta azt a benne léve nagy réz kulccsal. Sesshoumaru felegyenesedett a székben, de még mindig nem jutott el az agyáig, hogy mi is történik. Álmosan próbált megszólalni, de a lány már előtte állt, és mutató ujját a férfi szájára rakta.

-          Sajnálom, véletlenül kerültem ide! Na jó, véletlenek nincsenek, de nem az én ötletem volt hogy ide jöjjek! – nézett az íróasztalon ülő cicára, aki erre szemrehányóan nyávogni kezdett – Tudom, hogy csak segíteni akartál, de azt nem mondtad, hogy veszélyes lesz! – a cica erre tüntetőleg elfordult.

-          De nem meg mondtam, hogy ne gyere utánam? – kérdezte ingerülten a démon.

-          Igen és persze azt is közölted velem, hogy tartomány örökös vagy, igaz? – húzta fel magát a lány.

-          Ez meg hogy jön ide? – lepődött meg Sesshoumaru.

-          Úgy te szerencsétlen, hogy rendesen átvertél! Ha nem lennél vele tisztába, én nem vagyok tisztavérű szellem! Akkor meg minek szórakoztál velem, mért ígérted meg hogy mindig velem maradsz? – kiabálta a lány, olyan hangerővel, hogy még az ajtót ostromló katonák is abbahagyták a zörgést, és fülelni kezdtek.

-          Idefigyelj Midayoi! Itt nem játék már az élet, nekem kötelességem van, ha tetszik, ha nem! Beszélni akartam veled, azért is küldtem Jakent. – sziszegte vissza idegesen Sesshoumaru.

-          Igen, odaküldted, hogy bejelentsed, hogy nagyságos Nyugat Ura ellátogat hozzánk! Tudod mit éltem én át miattad, te szemét! – ordította a lány torka szakadtából.

-          Midayoi! – förmedt rá Sessh, de a lány leintette.

-          Uraságod, most fogja be, mert én beszélek! Mivel elfelejtetted közölni velem ezt az aprócska tényt – tárta szét a kezét a lány, a falak felé mutatva – az én fejemben meg sem fordult efféle gondolat. Most meg odaküldöd a talpnyalódat és bejelenteted, hogy Nyugat Ura így meg úgy. Ki az a hülye, aki nem találja ki ebből, ki is vagy valójában? Azt akartad, hogy így tudjam meg? Hogy az egész falu engem sajnáljon, a szánakozó pillantásokat kelljen néznem egész nap? Hogy a saját barátaim szemébe ne tudjak nézni, ők meg kibeszélnek a hátam mögött? Ezt akartad elérni, mert akkor gratulálok! – kiabálta tovább a lány.

-          Midayoi, nyugodj már meg. Nem értem min vagy úgy kiborulva?

-          Nem érted? Te szerencsétlen, hát nem érted? A saját törvényeiteket nem ismered? Sesshoumaru, elegem van belőled!

Mido az ajtóhoz lépett, és kinyitotta azt, mire legalább 7 katona zuhant be a szoba padlójára, a démonnő villogó szemekkel rájuk nézett, mire azok mukkanni sem mertek.

-          Gyere Kosimo! Itt nincs több dolgunk! – durrogta a lány, de azért még visszafordult és pukedlizve meghajolt a démon felé – A viszont látásra Nagyuram!

Aztán átlépte az őrséget és vállán a macskával kilépett a folyósóra. Igazából fogalma sem volt hogy merre, csak futólépésbe elindult az egyik irányba. Csarnokokon, lépcsőkön és folyosókon szaladt végig, mire úgy eltévedt, hogy azt sem tudta hol van. Kétségbe esetten állt meg, és nézett körbe. Fogalma sem volt, hogy merre menjen.

-          Jobb lett volna, ha az ablaknak távozunk. – nézett a vállán ülő cicára, és a hideg falnak dőlt.

Pár percig lecsukta a szemét, hogy megnyugodjon. Észre sem vette, hogy valaki, aki eddig halkan követte, beéri. Hirtelen erős kezek ragadták, meg, aztán már csak azt látta, hogy egy szobában van. Az ajtó halkan becsukódik mögötte. Mido ijedten pördül meg a tengelye körül, és támadójára néz, majd elhúzza a száját.

-          Mido, ne csináld ezt! – sóhajtott nagyot Sesshoumaru.

Lassan elindult a lány, felé, de elhaladt mellette, és az erkélyhez lépett. Kinyitotta a nagy kétszárnyú ajtót és kinézett. A lány kíváncsiságból követte. Gyönyörű látvány tárult a szeme elé. Az erkély egy kis pavilon felé nézett. Odalent csöpp tó állt, körülötte fák, bokrok, virágágyások és zöld fű.

-          Nahát! – hagyták el ajkait a meglepetés szavai.

Aztán néma csend maradt. Hosszú percekig mindketten csak álltak, és nézték a csillagfényes kis kertet.

-          Sajnálom. – szólalt meg a szellem sok idő múlva.

-          Azt hiszem már késő. – válaszolta Mido bágyadt hangon.

-          Remélem, tudod, hogy nem így akartam.

-          Szeretnék hinni benne.

-          Kötelességem volt, ide jönni. Beszélni akartam veled róla. Csak nem tudtam, hogyan elmondani.

-          Aha.

-          Figyelj, ne haragudj, jó? – nézett a lány szemébe a démon.

-          Ez nem ezen múlik. Én nem tudok haragudni rád. De teljesen ellehetetlenítetted a kapcsolatunkat. – sóhajtotta Mido és elfordult.

-          Ugyan mivel?

-          Hát nem érted? Még a falusiak is tudják. Neked tisztavérű démonnőt kell elvenned. Én nem vagyok immár elég jó számodra. Akkor meg mit ér a szerelem, ha nem lehetünk együtt. – hajtotta le a fejét a lány.

-          Ugyan már, Mido? Engem nem érdekelnek a törvények. – lépett még közelebb a lányhoz Sesshoumaru

-          Ne nevettess! Szóval nem akarsz örököst hagyni magad után? – nézett gúnyosan a férfi szemébe Mido.

-          Fejezd ezt be! – húzta össze a szemeit a démon.

-          Ja vagy megoldod, ugye? Olyan profin, mint az apád! – fordult el a lány, és akarata ellenére könnyek gurultak végig az arcán.

Kosimo, aki eddig a lány vállán ült, most szomorúan dorombolt neki. A szellem is érezte a könnyek sós illatát. Aztán újabb csend következett.

-          Mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezte végül Sesshoumaru.

-          Semmit. Csak szólhattál volna.

-          Attól mi lenne jobb?

-          Nem engedtem volna, hogy így alakuljanak az események.

-          Szerinted bármin tudtál volna változtatni?

-          De legalább megpróbáltam volna! – pottyantak újabb könnyek a korlátra.

Aztán érezte, hogy Sessh hátulról átöleli. Hiába nem akarta, de ő is megfordult és a szellem vállára hajtotta a fejét. 

-          Ne sírj! Kitalálunk valamit! – simogatta a lány hátát a férfi.

Mido nem válaszolt, csak alakja felragyogott és visszaváltozott emberré.

-          Ez így nem lesz jó. Kérlek, változz démonná, mert így kiszúrják a szagod. Itt csak szellemek élnek. – nézett rá Sessh.

-          De egy idő után nyomasztó az, az alak. – sóhajtott a lány és visszaváltozott.

Kosimo már a korláton ült és érdeklődve figyelte a beszélgetést. Aztán meg egy a korláton mászó nagy bogár kötötte le a figyelmét.

-          Mido, mesélj, mi történt veled mióta elváltunk. Amikor nálad jártam nem nagyon beszélgettünk! – szólalt meg Sessh engedve az ölelés szorításán.

-          Nem is azért jöttél, hogy beszélgessünk. – válaszolta bájos vigyorral Mido, majd sóhajtva a korlátnak dőlt. – Sok minden. Összesen 4 égkőszilánkot találtunk a 4 hónap alatt. Hármat pár hete, egy Tsubaki nevű Sötét papnőtől vettem el. Már egyszer keresztbe tette Inuyasháéknak, ő is az ékkőt akarja. Akkor megátkozta Kagomét, aki majdnem bele halt. Most is őt kereste, csak helyette engem talált. Most Naraku oldalán küzd, mert az a kislány, Kanna is vele volt.

-          Tsubaki? – kérdezte a szellem – Már hallottam róla.

-          Elő fordulhat. Egy gonosz szentély szűz, aki átkokra specializálódott, és az ékkő megrontására. 

-          Nem vagyok benne, biztos, hogy helyes dolog volt magadra haragítani.

-          Ne kezd te is? Rajtam nem fognak a szerencsétlen kis átkai.

-          Tudom.

Újabb hosszú csend következett. Mido felkelt és besétált a szobába. Az nagy volt és gyönyörű. Kevés bútor volt benne, de azok ízlésesek, az erkély ajtótól nem messze egy nagy baldachinos francia ágy állt.

-          Szép szoba. A tiéd? – kérdezte a lány, miközben egyik kezével végig simította az éjjeli szekrény szépen faragott tetejét.

-          Igen.

-          Szóval ilyen pompában él Nyugat Ura? – huppant a lány az ágyra, ami kellemesen rugózott.

-          Ne gúnyolódj!

-          Nem annak szántam. És te mikor mesélsz arról, mit csináltál december óta?

-          Nem lenne érdekes, és sokáig tartana. – nézett az erkély felé Sesshoumaru, ahol Kosimo még mindig a nagy bogárat piszkálta.

-          Ahogy gondolod. De én azt hiszem, lassan indulok.

-          Te tudod Mido.

-          Mikor látjuk újra egymást? – kérdezte a lány.

-          Április 30-án. A Cseresznyefavirág ünnepén. 

-          Két hét?

-          Annyi.

-          És utána?

-          Hogy érted?

-          Megint eltűnsz hónapokra.

-          Nem, utána Naraku ellen indulunk.

-          Úgy érted együtt? – csillantak fel a lány szemei.

-          Igen. Együtt. Úgy, mint régen.

-          De jó lesz! – ugrott boldogan a szellem nyakába Mido.

Szorosan átölelte, lábujjhegyen állva, saját arcát Sesshoumaru nyakához nyomta. Aztán lassan visszaereszkedett, de karjait, még mindig a démon nyaka köré fonva tartotta. Némán néztek egymás szemébe, majd a férfi finoman lehajtotta a fejét és szájon csókolta Midot. A lány olyan boldognak érezte magát. Az elmúlt nap után úgy gondolta, ilyen már soha nem lesz az életében. Legszívesebben sírt volna, de azt nem tehette, mert még a végén Sesshoumaru azt hiszi, hogy nem örül. Pedig annyira jó volt. Ha a szívére hallgat vissza sem ment volna a faluba. Nem engedte megtörni a csókot, még percek múlva sem. Ennek persze az lett a vége, hogy a férfi félre értette hevességét, és finoman ölbe kapta, majd bevitte a szobába. Sesshoumaru karjában a lánnyal az ágyhoz sétált és lerakta rá Midayoit. 

-          Hé, te mindig ugyan azt akarod? – kacagott fel a lány miközben már páncéljaik és fegyvereik a földön hevertek.

-          Négy hónapja egyszer láttalak! Még is mit vársz? – kérdezett vissza a férfi, miközben hevesen szabadult meg a lány ruháitól.

Mikor már csak a legalsó rétegek voltak rajta azt is széthúzta majd kezével, végigsimította a gyönyörű testet.

-          És tehet ilyent Nyugat Ura? Egy félvérrel…  – ironizált a lány.

-          Fejezd be! Te nem halandó, meg félvér vagy számomra, hanem az egyetlen nő, akit szeretek!

-          Remélem is! – futtatta végig lágyan a kezét a lány a férfi, erős hátán és vállain. – De nekem vissza kell indulnom. Már biztosan nagyon aggódnak miattam!

-          Akkor mért engedted, hogy belekezdjünk? – kérdezte Sessh, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a nő testének simogatását.

Sőt Mido melleit és nyakát kezdte el csókolgatni, mire a lány hátán végig futott a hideg.

-          Talán, mert lassan 3 hónapja nem voltam veled, és hiányoztál. – pirult el Mido.

-          Cssss! Ne beszélj! – súgta a férfi. 

(Korhatáros rész, mely nem viszi előrébb a történet folyamát, ha úgy érzed, hagyd ki.)

És így is lett. Nem beszéltek többet. A lányról lekerültek a maradék a ruhák, és csak furcsállva nézte a saját testét. Démoni formában volt és most valahogy másképp nézett ki. Persze ezzel most csak ő foglalkozott, a férfinek szemmel láthatóan ez a forma is tökéletes volt. A lány lehunyta szemeit, miközben minden porcikájára csókokat kapott.

Sesshoumaru számára is kicsit furcsa volt a lány hajában a két vörös csík, a bordó szemhéjak, a vörös ajkak. De ezek az ajkak ugyan olyan puhák voltak és ugyan olyan vággyal csókoltak vissza. A csokoládébarna szemekben ugyan azt az érzést látta, amit régen. Ugyan azt a vadító érzést, amitől úgy érezte, kirázza a hideg, ami nem hagyott nyugtot neki, ami arra késztette, hogy újra, újra és újra magáévá tegye a lányt. A csókok egyre forróbbak lettek, testüket átjárta a vágy, de még sokáig nem hagyták beteljesülni azt.

Csak játszottak a másik érzékeivel, majd bele őrülve a beteljesülés hiányába, de ki akarták élvezni a hátra lévő éjszakát. Végül Mido került fölűre, és pár percig csak nézték egymást, mintha nem tudnának betelni a pillanattal. A férfi óvatosan és vigyázva végig simította a lány oldalát, derekát, majd a hátát. Aztán felült, így a lány lejjebb csúszott az ölében. Elhúzta a hosszú selymes tincseket és a nő nyakánál kezdve felfedezőútra indult. Lassan haladt, érezte, ahogy a lány egyre jobban mocorog.

-          Ugyan olyan gyönyörű, vagy mint 3 hónapja, mikor ott hagytalak a tél közepén – súgta a szellem a lány fülébe.

-          Olyan csodálatos, amikor hozzám érsz, minden álmatlan éjjelemen ez kísértett… – válaszolta a nő lehunyt szemekkel.

Aztán a lány nem bírta tovább újra odaadta magát a démonnak. Először csak félve kezdett el mozogni, de amikor megérezte fenekén az erős kezeket, amik emelgetni kezdték felbátorodott. Végül minden szenvedélyét beleadva szeretkeztek. Csak halk nyögésik hallatszottak a szobában, és finoman szűrődtek ki az erkélyre. De ezek a nyögések akár elfojtott szerelmi vallomások is lehettek volna. 

Sokára csendesedtek csak el. Egymás karjaiban feküdtek az ágyban és pihentek.

(Vége a korhatáros résznek)

-          Nem akarom, hogy elmenj! – szólalt meg a férfi.

-          Sesshoumaru? – lepődött meg a lány.

-          Ha veled vagyok, az erőt ad. Ha mellettem vagy, valahogy minden teljesen más. Talán ez lehetett, amit apám érzett Izayoi mellett. Amiért szerette…

-          Fejezd be az itteni dolgaid, és utána velem leszel. Egyfolytában! Éjjel nappal!

-          Ha Narakunak vége, vissza akarlak hozni ide. De akkor már úgy, mint a feleségem, a Nyugat úrnője ként.

-          Sesshoumaru, hagyjad. Hiszen tudod, hogy nem lehet.

-          Ugyan mért nem? Ebben a formádban, senki nem mondhatja azt rólad, hogy nem vagy démon.

-          Cssss! Ezt most hagyd! Azt mondtad, mostantól újra Narakura fogunk vadászni, mint régen! Majd ráérünk ezzel utána is foglalkozni! Meg hiszen, ha jól tudom, senki más nem tudhatja, mi van köztünk! Mondjuk Kagoméék mindent, sejtenek… És amúgy is, korai ez még.

-          Talán igazad van. De ez nem változat azon, amit akarok…

-          Sessh! – bújt még jobban a férfihoz, Mido – ne tedd ez velem! Szerinted én akarom? Akarom hogy egy pillanatig is nélküled legyek? De te mondtad, kötelességed van, ahogy nekem is!

Nem jött válasz, csak visszafogott némaság. A démon a lány fenekéig leomló hajszálakkal játszott, messze elmerengve. Csak sokára szólalt meg.

- Már nem vagyok benne biztos, hogy tudom mi észszerű és mi nem. Ha mellettem vagy az mindent megváltozat!

-          Tudom én is, ezt érzem, de most indulok. Itt a hajnal, nem akarom, hogy a néped tudjon rólam. Egyelőre. – állt fel Mido, és öltözködni kezdett.

-          Rendben. De vigyázz magadra. Ez a Naraku Tsubaki szövetség elég idegesítő.

-          Ugyan már! Ne félts engem. – öltözött tovább a lány.

-          Mért már azt sem lehet?